A mély érzés, amely szót alig talál…” (Júlia, templomjelenet) A Budapesti Operettszínházban Gérard Presgurvic musicaljét, az Új Színház Shakespeare tragédiáját, az Operaházban Prokofjev balettjét. Három Júlia, három műfaj Júliája, három különböző habitus, jellem, egyéniség. Ahogyan az Operettszínház hátsó kijáratánál megjelenik: fekete zsabós ing, térdig felhajtott farmer, összefogott haj, a tündéri hétköznapiság. Maga Júlia áll előttem. Mediterrán szépség, a délszak szülötte, a forró és büszke Verona gyermeke. Álmodozó és érzéki, kacér és zárkózott, szép és diszkrét, szája kedves mosolyra húzódik, szemén fátyolos szomorúság. – Tudja, hogy nemrég, az előadás alatt gondoltam magára?! Vágó Bernadett – Ó, nagyon megtisztelő… – Próbálom elképzelni, vajon e csodálatos szerelmi dráma melyik magasztos jelenetében juthattam Vágó Bernadett eszébe. – A ravatali jelenetben, miközben feküdtem a ravatalon… – Örülök, hogy még ilyen mély hatást gyakorolok gyönyörű, fiatal hölgyekre… – Jaj, ne értsen félre! Csak miközben ott feküdtem, hirtelen belém hasított, hogy magával megbeszéltem az interjút, a legjobb barátnőmmel pedig egy másik programot. Sebaj! Azt lemondtam, s most itt vagyok. – Különben mire szokott gondolni ott, a ravatalon? – Fura kérdés… A válasz is az… Ilyenkor szoktam felfogni, hogy milyen csoda is történt velem az elmúlt évek során. Szegény Júlia ugyan halott, de én, Vágó Bernadett, részese lehetek ennek a fantasztikus előadásnak, itt lehetek ezen az ezerszer megszentelt színpadon, eljátszhattam már több nagyszerű szerepet! Pár éve még álmodni sem mertem ilyenről. – Mennyire tud azonosulni Júliával? – Sok a közös vonás bennünk. Fiatal, vidám, bohém, romantikus, odaadóan szerelmes. Képes lázadni, harcolni a szerelméért, túltenni magát konvenciókon… – Tud vagy tudna hasonló hévvel, akár önfeláldozással szeretni? Egy örök kérdés Vajon miért Rómeó és Júlia a mű címe, és miért nem fordítva? Puszta megszokás, alkotói férfigőg, beidegződés van-e a nevek sorrendjében, vagy valami egészen más? Valami zseniális, bölcs, mély lényeglátás? Hogy míg Rómeó a maga szertelenségével, vadságával, zabolátlanságával időről időre az előtérbe tolakszik, vagánykodik, vív, öl, menekül, visszatér, addig Júlia meghúzódva vívja a maga harcát, a közös harcukat, a szerelemért, a beteljesülésért? Hogy ő viszi az igazi szerelmet, ő hajlandó mindent kockára tenni érte, ő veszi halálosan komolyan az egészet? Hogy ő az igazi lázadó, az igazi áldozat, a darab igazi, felmagasztosult hőse? – Szerencsére a sors megkímélt attól, hogy lett volna igazi nagy konfliktushelyzet, de nyolc éve egyfolytában szerelmes vagyok. – Ugyanabba a férfiba? – Természetesen. Olyannyira, hogy időnként fel is vetődik bennem, megérdemlem-e, hogy ilyen csodálatos párom legyen. Szép, okos, erős, türelmes. – Ez gyönyörű, de lehet rémes is! Ettől az ember öt perc múlva esetleg annyira féltékeny, mint a nagyágyú… – Előfordult már, de csak röpke időszakokra. A bizalom sokkal erősebb. – És fordítva? Hiszen ön gyönyörű, vonzó, ráadásul estéről estére Júliát játssza, aki mellett ott van egy lángoló Rómeó… Mondják, ez csak játék, szerep, ugyanakkor játék is a tűzzel… A három Júlia – Volf Kati, Pálfi Kata, Vágó Bernadett – Elmondok egy titkos dolgot: amikor elkezdtük próbálni a Rudolfot, és tudtam, hogy napi tíz órákat leszünk együtt Dolhai Attilával, kicsit megijedtem, hogy ez a folytonos intim közelség nem perzsel-e majd meg engem is… – …ahogy megesett már sokszor a színháztörténelemben… – …igen, és akkor mondtam is a páromnak, meglehet, veszélyes időszak jön, ha túlzottan megérintene átmenetileg a helyzet, kérem, legyen megértő… Ő annyit kért, alakuljon bárhogy a helyzet, azért mosogassak el otthon, és varrjam fel a gombokat… Szerencsére megúsztuk megsebződés nélkül mindannyian. A Rómeó és Júliába, egy kész előadásba ugrottam be, tehát nem volt egy nagy alakulási, formálódási folyamat, csak átvettem egy gyönyörűen kidolgozott szerepet, így nem voltam lelkileg olyan érinthető állapotban… És nem boldog egymásra találással végződik a darab, amit az ember esetleg vihetne tovább magával szárnyaló lélekkel, hanem tragédiával, halállal zárul, a nyomasztó hatásától jobb mihamarabb szabadulni. Úgy mehetek haza, hogy vár a derű, a nyugalom, az élet, a szerelem, legfeljebb még – a kripta után ez is felemelő – néhány mosogatásra váró edény… A másik két Júliával, Pálfi Katával és Volf Katalinnal készült interjút a Nők Lapja augusztus 22-én megjelenő, 34-es számában olvashatjátok. Pálfi Kata: „Megéreztem a szenvedélyét, az erejét, az állhatatosságát, azt, hogy nem csupán szenvedi a sorsát, hanem felveszi a harcot, küzd a szerelmükért, a szabadságukért, a boldogságukért…” Volf Katalin: „…Annak idején nagyon nagyokat ugrottam tánc közben, most pedig már érzem, hogy nem ugrom akkorákat… De azt is érzem, hogy egyre többet tudok Júliáról. Többet tudok a kapcsolatokról, az összefonódásról, a szerelemről, a nőiségről, életről, halálról.”